Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

Aktuality
12. rész - Bélgáz Béci

12. rész - Bélgáz Béci

2015-12-17

 

Gyengébb idegzetű olvasóimtól előre elnézést kérek és felhívom figyelmüket, mielőtt elkezdik az olvasást, tegyenek egy ruhacsipeszt az orrukra. Szegény Bélát a csoport tagjai nevezték ezen a néven, de mint számomra is rövidesen kiderült, volt rá okuk... nem is kevés. Idősödő, kissé pocakos férfi volt, a feleségével utazott, aki egy tündéri, kedves hölgynek bizonyult. De Bélán ez nem segített. A felnőtt fiuk fizette be őket erre az utazásra, Bélának egy fikarcnyi kedve sem volt az egész „ciriburi-hoz", de ha már be van fizetve, akkor, naná, hogy utazik. Be is pakolt magának egy rakás fehér színű atlétatrikót, amit előszeretettel viselt minden kiránduláson, valamint a luxushajón a vacsorához is ebbe óhajtott kiöltözni, de erről lebeszéltük. Már első napon megkapta ezt a csúfnevet, amelyet ő ugyan nem ismert, de folyamatosan bizonyította, hogy rászolgál a nevére. Az egyik illedelmes hölgy tudatta velem suttogva és olyan vihogások közepette, hogy alig értettem meg. – Ááá!! – mondtam derülten – biztosan félreértés, lehet, hogy a cipője nyikorog! De, mint kiderült, egyáltalán nem a cipője nyikorgott, hanem a feneke hangoskodott és ő nem is tartotta vissza magát. Úton-útfélen szaladt hozzám valaki a csoportból és somolyogva jelentette, hogy Bélgáz Béci megint szellentett. A Királyok völgyében a csodálatos III. Ramszesz sírkamrájából is rohant a nyihogó hírmondó és annyira röhögött, hogy gyorsan egy mosdót is kellett keresnünk neki. – Végig elgázosította a sírkamrát, majd megfulladtunk. Olyan peckesen ment végig, mint egy páva, csak úgy döngött a talpa, se jobbra, se balra nem nézett, oda és vissza menetelt, szigorúan előre bámulva, aztán minden harmadik lépésnél, egy rotyogtatás... de a szag... leírhatatlan. Tisztára ideggáz. Nem is igaz a mondás... - aztán az illető elmondta azt a bizonyos mondást is, miszerint a hangos f...-nak nincsen szaga, de amelyik anélküli, annak szaga rendkívüli. Szóval, hogy ez nem igaz, mert ez hangos, de a szaga, valóban kivételes. Aztán amikor Béla kijött, ő megkérdezte, hogy miért nem nézte meg a sírkamrában a csodás ábrázolásokat. Tudom-e, hogy mit mondott? Nem tudtam. Azt, hogy őt nem érdekli. Nem érdekli !!! Hát akkor minek jött ide? Minek??? És Béla azt válaszolta, hogy azért, mert ki van fizetve. Felhúzott szemöldökkel, türelmetlenül nézett rám. –Aha – válaszoltam egészen nyájasan – sajnos van ilyen - de aztán megtörtént az az eset, amikor már egyáltalán nem akartam szívélyes lenni. Vacsora volt a hajón, a luxushajón, amikor Bélát hosszan tartó, intenzív rábeszéléssel, illetve lebeszéléssel tudtam csak rávenni, hogy ne a szokásos fehér atlétájában jöjjön le. Ezek után, mint az előző történetemben megírtam, senki sem akart mellé ülni, így a Részeges Alizka és ő voltak az asztaltársaim. Kettőjük között ültem, ha jobbra néztem, Alizka a tányéromba köpködött, ha balra néztem, Béla hangos szellentésekkel ütötte el az időt. Kulturált ember mit tesz ilyenkor? Leginkább úgy tesz, hogy nem tesz semmit. Faarccal ül és próbál másra gondolni. Hanem amikor ők ketten veszekedni kezdtek, hogy Alizka mit vásárol és mit nem... Béla mindenbe beleszólt. Ő megmondta, hogy ki mit vegyen és mennyiért, ki hogyan nevelje a gyerekét (gyerek is volt a csoportban) és közben a feleségét is osztotta rendesen. Nóra, a felesége, minden kiránduláson szeretett volna részt venni, Béla csak arra ment el, amit a fia már otthon kifizetett. Barátságosan kérdezte tőle: - Nóra! Szeretnél elmenni erre a kirándulásra? Az asszony jámbor-csendesen felelt: - Nagyon szeretnék! Béla hangja parancsolón harsant: - Na, akkor nézegessed csak a prospektust, mert nem fogsz elmenni! Szóval a vacsoránál Alizkával vitázott és közben pukizgatott. Már én is láttam, hogy való igaz, amit az emberek napok óta mondogatnak nekem. Aztán a tengerparton történt még egy eset. Egy gyönyörű szállodában laktunk, elegáns volt minden, szép szobák, finom ételek, a pincérek mintha a divatlapokból léptek volna ki. Ebben a pompás környezetben kinn feküdtünk a napozó-ágyakon a parton, szépen egymás mellett, az egész csoport. Béla elsétált előttünk, dölyfösen és… hangos szellentések közepette. – Hallottátok? – sikított fel az egyik hölgy és felharsant a féktelen röhögés, de Béla rátartian sétált tovább, taposta a homokot és úgy tett, mintha mi sem történt volna, ahogyan mindig tett. A finom szellő a tenger felől fújt, sós illatot hozott és elfújta Béla szörnyű szagát. Mi csak szívtuk a tenger illatát és nevettünk és nevettünk, sokáig és zabolátlanul.

Utószó: A „Béla-ügy” nem zavarta az utunkat, sőt, az utasaim soha nem felejtik el ezt az utazást. Ha találkozunk, még mindig ugyanolyan bőszen heherészünk és emlegetjük. Milyen jókedvre hangol mindenkit egy kis puki? Ugye?