Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

Aktuality
13. rész - A mózes-hegyi próbatétel

13. rész - A mózes-hegyi próbatétel

2015-12-23

 

Ezen az úton egész Egyiptomot bejártuk. A varázslatos Kairó után, fantasztikus luxus hajóút következett, aztán a Sínai-félszigetre mentünk, hogy - többek között – a Mózes-hegyet is meghódítsuk. A Szent Katalin kolostor közelében laktunk egy tündéri kis szállodában, amely bár kicsi volt, de mindennel felszerelt. Kedves, kényelmes szobák, úszómedence, jó konyha, ahol olyan hagymalevest főztek, aki csak megkóstolta, könyörögve kérte a receptet. A kolostort, ahol rengeteg bűvös látnivaló várt ránk, másnapra terveztük megnézni. Előtte azonban, még aznap éjjel meg kellett másznunk a Mózes-hegyet, amely ott tornyosult büszkén az orrunk előtt. Jól hátra kellett hajtanunk a fejünket, hogy felnézzünk rá. A napfelkeltét terveztem megnézni a hegy csúcsáról, ehhez azonban jókor el kellett indulnunk. Már éjfél után 2 órakor menetelni kezdtünk felfelé. Alig aludtunk ezen az éjszakán, a sok élmény, a kifogyhatatlan témák (és pálinkás butykosok), mind-mind hozzájárultak az izgalomhoz, amely a hegymászástól való félelmet táplálta. Voltak köztünk testes, nehezebben mozgó emberek is, akik tevegelve tervezték a fele utat megtenni, volt, aki az utolsó pihenőig szeretett volna csak eljutni, ha a csúcsig nem sikerülne. Szóval nem sokat aludtunk, indulás előtt még kávék tömkelegét hörpintették fel a fázó hegymászó-jelöltek. Az utasaim a hátizsákjukat szorongatták, kis vizecske, szendvics, még egy pulóver stb. stb. Egyik régi utasomat szólítottam:
- Ibike! Nálam nincs hátizsák. A tiéd tele van? Vagy férne még bele valami? – mosolyogtam rá.
–Dehogy van tele – mutatta Ibi – szinte üres, nyugodtan tedd bele a holmidat. Én bele is tettem. Amikor Ibi hátára felsegítettem a zsákot, láttam, hogy kissé elgondolkodott, mi a frászt rakhattam bele, hogy ilyen pokoli súlya van. De nem szólt, jólnevelten indult kifelé, hátán a nehéz hátizsákkal. Aztán mindenki belekapaszkodott a zseblámpájába és megindultunk a vaksötétben. A csillagok átszőtték az eget, ők és a hold mutatta az utat, no meg a tevék, akik imbolyogva, böfögve kacsáztak az út bal szélén, hátukon ide-oda himbálva a bátor utast. Akik tevével mentek, visszafelé hálát adtak, hogy olyan sötét volt és nem látták, hol mennek a dromedárok. A jámbor állatkák ugyanis a szerpentin oldalsó részén haladtak, közvetlenül a szakadék szélén. De soha, még egyikük sem botlott meg. A Szent Katalin kolostorból csak apró csillagocskák imbolygása látszott hosszan elnyúlva, ahogy az utazók a zseblámpájukkal világítva haladtak felfelé a hegyen. A Mózes-hegy 2285 méter magas, a szerpentin ösvénye óriás kanyarokat ír le, így több kilométer az út, de a csúcsig nem megy fel. Az utolsó harmadon már lépcsőnek nevezett, egymásra hányt köveken kell majd felhágni a tetőre. A „lépcsőkből" 750-et kell megmásznunk! Lassan haladtunk, a pihenőknél megálltunk, kissé kifújtuk magunkat. Ezekből a pihenőkből öt található az úton, vizet, teát, csokoládét, takarót lehet vásárolni, utóbbit bérelni is és természetesen tevét, ha megfáradna az utazó. Az én utasaim eléggé megfáradtak, már senki sem beszélgetett, csak mentünk és mentünk és mentünk. Ibire többször is ránéztem, kissé előredőlve cipelte a hátizsákját... de cipelte... és benne az én holmim. Amikor az utolsó pihenőhöz értünk, ez volt az ötödik, itt volt a tevék parkolóhelye is, ők tovább már nem tudtak menni felfelé. Itt véget ért a szerpentin, az utasaim most látták meg a lépcsőket. Mit mondjak? Kissé elborzadtak. Hárman rögtön leültek és kijelentették, hogy ők innen egy tapodtat sem hajlandók tovább menni. Takarókat béreltünk nekik, amelyek olyan szagot árasztottak, mintha a tevék több nemzedéke lepisilte volna őket, de megfagyni csak nem akartak, így próbáltak takarékoskodni a levegővétellel (amúgy is magasan voltunk), hogy a szagot ne érezzék annyira. Érzékeny búcsú után a többiekkel nekiláttunk, hogy megmásszuk a 750 lépcsőt felfelé. Előzékeny beduinok siettek hozzánk, hogy csekély fizetség ellenében segítsenek haladni. Ez abból állt, hogy a fáradt delikvenst két beduin két oldalról, a hóna alatt megragadott és szabályosan megemelt, majd ellent mondást nem tűrő erélyes húzással felfelé vonszolták. Kövér asszonyságok és pocakos bácsik szuszogtak és jajgattak előttünk, mellettünk, mögöttünk. Komoly volt a dolog, minden tíz-tizenöt „lépcsőfok" után muszáj volt megállni levegőt venni. A csoportom tagjai aggasztóan izzadtak és nyögtek, de haladtunk, ha lassan is, felfelé. Ibi is nyöszörgött, húzta a vállát a hátizsák, az arcán csöpögött az izzadság. Több, mint egy órahosszat tartott ez a vesződséges lépcső-mászás, mire végre felértünk. Először egy kínai csoport ötlött a szemünkbe, mert egy kupacban ültek a meredély szélén és kis tálkákból gőzölgő tésztalevest falatoztak, fehér pálcikáik villóztak a sötétségben. Siettünk egy jó magaslati helyet keresni. Csoportom tagjai sorban rogytak egymás mellé és kipirult arccal figyelték, mikor kel már a nap. A nap pedig, hogy ne várakozzunk soká, már ki is dugta buksiját és az emberek fáradtságot felejtve, ujjongva kattogtatták a fényképezőgépeket. A csodás, mesébe illő tájat elöntötte a narancsos fényesség, beragyogott mindent és abban a pillanatban az emberek azt érezték, hogy megérte. Igen, megérte az embert gyötrő gyaloglás, mászás, hogy ezt láthatjuk. Fantasztikus percek voltak. És akkor... odaléptem Ibihez, rámosolyogtam és felszólítottam:
- Ibike! Légy szíves adjál egy sört... és mindenkinek adjál egyet! Ibi lefagyott, arcán leírhatatlan kifejezés jelent meg: - Hogy mit? – Sört, sok sört... a hátizsákodból! – mondtam barátságosan. A többiek eget verő, hosszú percekig tartó nevetésben törtek ki és nevettünk, nevettünk, a nap pedig sütött ránk, boldogok voltuk... és megittuk a sört.

Utószó: Rájöttem, hogy nem volt jó dolog felcipeltetni Ibivel a sört... pálinkát kellett volna... nagyon hideg volt fenn a hegyen. A következő úton így tettem.