Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

17. rész - Az új cipő

Aktuality
17. rész - Az új cipő

17. rész - Az új cipő

2016-01-21

 

Azon a gyönyörűséges napon az Iszlám-negyedbe kirándultunk a csoporttal. A fenséges Citadella következett, a káprázatos Mohamed Ali nagymecsettel. A mecsetbe cipő nélkül szabad bemenni, az ajtóban egy nagyméretű, fából készült, sok rekeszes szekrény áll, ahová a cipőket szokás betenni. Egy gelebíjás ( hálóinghez hasonlatos népi  viselet) „cipő felvigyázó” ember sorban elvette és előzékeny gondossággal behelyezte cipőinket a fakkokba.
Szépen sorakoztunk befelé, amikor észrevettem, hogy egyik utasom ahelyett, hogy befelé haladna, mindig hátrafelé lép egyet és engedi maga elé a népeket. – Zoli! – szóltam rá barátságos hangon – Nem szeretnél bejönni? Nagyon szép! A megszólított furcsán nézett, kicsit zavartan, majd odajött és előadta búbánatát: - Nagyon szeretnék bemenni, biztos gyönyörű…de muszáj levenni a cipőmet? Ugyanis ez egy nagyon drága cipő, még új is. Tudod hol vettem? Aztán elmondta, hogy méregdrága „nyugati” cipője van és közölte velem az árát. – Féltem a cipőmet. És ha valaki ellopja? Ha megtetszik egy embernek, felveszi, és itt hagyja helyette a széttaposott, ócska lábravalóját. Akkor mit fogok csinálni? Ki fogja kifizetni nekem ezt a drága cipőt? Nem merem én itt hagyni. – várakozón nézett rám, vajon felmentést kap-e a nagybecsű cipő? A többiek türelmetlenül álldogáltak az ajtón belül. Próbáltam meggyőzni az emberemet, elmondtam, hogy itt nem lopnak az emberek és különben is itt van az őr, aki csak azért van, hogy a cipőkre vigyázzon és az ő nagy értékű cipőjére bizonyára még jobban fog ügyelni, pláne, hogy fizetünk is neki a szolgálataiért. Úgy láttam, hogy hajlik a dologra és egy időre hajlandó megválni a méregdrága topogóktól. – Gyere – mondtam rábeszélően és bementem a többiekhez. Rövid idő múlva láttam, hogy Zoli bejött, mezítláb. Körülnéztem és úgy láttam, mindenki megvan, tehát indulhatunk a mecset belsejébe. Körülbelül egy órahosszat meséltem benn és mutogattam meseszép látnivalókat. Kattogtak a fényképezőgépek, Zoli is fényképezett serényen. Aztán lassanként elindultunk kifelé. Zoli rohant velem elől, és ahogy kiléptünk az ajtón, máris a cipőit kereste. Nézte, kutatta…..és nem találta. Olyan kiabálást rendezett, csak úgy zengett: - Hol a cipőm? A méregdrága, új cipőm? Megmondtam előre, hogy el fogják lopni. Ugye megmondtam? Tessék, el is lopták! Tolvajok, pofátlan rablók! Azonnal rendőrt kell hívni, feljelentést fogok tenni. Ki fogja a káromat megtéríteni? Ki fogja kifizetni? Úristen! Hát ezért nem akartam itt hagyni. – ezzel leroskadt az ajtó mellé, olyan arckifejezéssel, mintha az egész életét tönkre tették volna. Az emberek pedig jöttek kifelé az ajtón, elvették a cipőiket és felhúzták. A cipők őrzője döbbenten állt, nem értette mi történt, miért kiabál ez az ember és mi lett vele, valami szörnyű tragédiáról kapott hírt, a családjával történt talán valami? Odaléptem Zolihoz és a vállára tettem a kezem. Ő azonban ebben a pillanatban felpattant, mint akit kígyó csípett és felordított: - A tolvaj! Itt van a tolvaj! Még most is a lábán van a cipőm! Állj! Fogják meg! – azzal odaugrott egy férfi elé, azaz a lábaihoz és megragadta az annak lábán lévő cipőket. A „rabló” ijedten kiáltott fel: - Nem vagyok tolvaj! Persze, hogy nem az én cipőm. De ez volt az ajtón belül és azt hittem ezt kell felhúzni, ha be akarok menni. Ezért vettem fel. Tessék, odaadom! – és már húzta is le a cipőket, gyorsan a felbőszült Zoli kezébe nyomta. Mint kiderült, szintén a csoportunkból való idősebb úr kicsit késve jött utánunk, mert fényképezett. Zoli annyira féltette a cipőit, hogy nem tette a szekrénybe, nem adta az őrnek, hanem bevitte és ajtón belül szépen elhelyezte, hogy szemmel tarthassa. Odabenn azonban úgy elámult a sok szépségtől, hogy nem figyelte a küszöb mellé tett cipőket. A késve érkező úr nem tudta, hogy mezítláb kell bejönnie, azt hitte, hogy a küszöb mellett, belül lévő cipő azért van odakészítve, mert azt kell felvenni. Csodálkozott is, hogy milyen gyönyörű cipőt adnak itt váltócipőnek.

A lábbeli tragédiája tehát boldog véget ért. Megnyugodtak a kedélyek és mentünk tovább, panorámát fényképezni. Zoli is magához tért, szégyellte a kiabálást, odajött hozzám és büszkén mondta, hogy legalább száz képet készített már, egyik jobb, mint a másik és szívesen ad majd belőle. – Száz képet?  Nahát, nem láttam, hogy filmet cseréltél. Milyen filmet használsz? – csodálkoztam. Abban az időben még nem voltak digitális fényképezőgépek. Zoli arca is elképedt kifejezést öltött, majd rövid lelki tusa  után kinyitotta a gépet. És, lássatok csodát….film egyáltalán nem volt benne. Hát ezért tudott száz képet készíteni. Film nélkül akár ezret is csinálhatott volna. Elkeseredése határtalan volt, de a csoportból többen is, azonnal felajánlották, hogy saját képeikből adnak neki, amennyit csak akar. De most vásároljon egy filmet, ha a továbbiakban mégis szeretne fényképeket készíteni.

Utószó: Fényképeket ugyan nem tudott vinni, de a drága cipője megmaradt, így Zoli boldogan utazott haza.