Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

egyiptom, adel-ba

Aktuality
23. rész - Ki fia borja?

23. rész - Ki fia borja?

2016-03-02

Azon az októberi utazáson negyven egynéhány emberem volt egy csoportban, s miután Kairó összes nevezetességét megcsodáltuk, a Piramisoktól a Citadellán és Kopt-negyeden keresztül a Régészeti Múzeumig, Szakkarától Dahsuron és a Szent-Szemán kolostoron keresztül a Khan El Khalili bazárig, keresztül-kasul jártuk az iszlám-negyedet, a belvárost, és a kairói toronyból lenézve még a lélegzetünk is elakadt, elhagytuk ezt az elragadóan zűrzavaros várost, elutaztunk a mesés Asszuánba, hogy felszálljunk a Níluson egy luxushajóra és azzal Luxorig hajókázva még több káprázatos helyet látogassunk meg.  Hajnalok-hajnalán pattantunk buszra, hogy a repülőtérre vigyen bennünket és ott repülőgépre szállva, kicsit több, mint egy óra repülés után megérkezzünk a városba, amit nem lehet nem szeretni, amit nem lehet elfelejteni, ahol borvörösre érik a hibiszkusz, ahol az emberek mind csokoládészínűek,  ahol mindig lángolóan süt a nap, ahol hihetelenül  bíborszínű a naplemente, Asszuánba, ahol a  Nílus olyan kék, mint a legtisztább zafír és olyan tiszta, hogy inni lehet belőle. Ez pedig kérem nem vicc.

Múltkorában egyik csoportommal motorcsónakkal mentünk az Ízisz-templomok meglátogatására, a Philea-szigetre. Helyi idegenvezető is volt velünk, akik mindig előszeretettel jönnek velem, tudják, dolgozniuk nem kell, csupán mosolyogva köszöngetnek az utasoknak, udvarolnak a csinos és csintalan hölgyeknek, aztán századszor is megkérdik hogy vagy, hogy tetszik Egyiptom, mást nem is csinálnak. Tehát a helyi idegenvezető jön. Kövérkés fiatalember volt aznap, zsebében egy műanyag pohárral. Gondoltuk, bizonyára nem szeret üvegből inni, tehát a saját pohárkáját hordja magával. Jól végezte a rá szabott munkát, köszöngetett, udvarolt, a hölgyek kezét óvatosan fogva, besegítette őket a motorcsónakba, aztán amikor a Nílus közepén lebegtünk, hirtelen előkapta az ominózus poharat, megmerítette a folyóban és jóízűen lehúzta, majd ráadásként még egy pohárral. Olyan csend volt a csónakban, csak az íbiszek kiáltása visszhangzott a fejünk felett. Az utasaim elnyúlt arccal bámultak rá, mintha legalábbis két feje lett volna. A fickó mosolygott és megjegyezte, hogy nagyon finom víz, ő mindig ezt szokta inni, amikor dolgozik. Különben is sokkal, de sokkal ízletesebb, mint bármelyik ásványvíz. Itt évente úszó világbajnokságot is szoktak rendezni. Legutóbb egy német nyerte meg. És különben is mivel szennyezik itt a vizet?  Az íbiszek beleürítenek, vagy belepisilnek a bivalyok, persze hajók járnak rajta, de vegyi gyárak nem szennyezik, és az kérem a szennyezés, nem ez. Ezt a vizet meg lehet nézni. Az emberek tudomásul vették, amit mondott és gyorsan elfelejtették, amit eddig gondoltak a Nílusról, de a palit szemmel tartották, mert mindenki gyanús, aki a Nílusból iszik és a bivaly pisi amúgy sem hangzott valami jól.  

Szóval ott tartottam, hogy buszra szálltunk és a reptérre siettünk, az asszuáni belföldi járathoz. A reptér épületében kört alkottunk, elővettem a repülőjegyeket és elkezdtem felolvasni a neveket. Aki hallotta a nevét jelentkezett és én áttettem egyik kupacból a másikba a jegyét.  Már csak két jegy volt hátra, az enyém és egy másik, Kovács Lívia névre szóló. De Kovács Líviát bárhogyan hívtam, nem akart jelentkezni. Nahát, azt a teremburáját. – Ki az, aki nem hallotta a nevét? – adtam meg magam. Azonnal jelentkezett is egy hölgy , de azt mondta, az ő neve nem Kovács Lívia, hanem Tóth Lászlóné, de még a lánykori neve is egészen más, Pusztai Margit. Ó, ez meglepő fordulat, gondoltam, de kicsire nem adunk, mit nekünk az eltérő név. Most utazás lesz és kész. – Nem baj, semmi gond. – mosolyogtam rá megnyerően – Most ezzel a jeggyel fogsz utazni. Itt meg kell jegyeznem régi rossz szokásomat, hogy mindenkit, azonnal letegezek, legyen az nő, férfi, vagy kutya. Nem szeretem a magázódást és általában a tegeződést mindenki jó szívvel szokta fogadni. Igen, a kutyák is.  A hölgy azonban olyan rideg arccal tekintett rám, mint egy mélyhűtött pizza. – Hogy-hogy ezzel a jeggyel fogok utazni? Hiszen ez a repülőjegy nem az én nevemre szól!  – közölte, mintha én nem tudtam volna. - Nincs semmi probléma, bízzál bennem! – próbáltam meggyőzni, hogy nem kell megijedni. De ettől most padlót fogott, még a magázódást is elfelejtette, ahogy rémülten rám kiabált: - Mi az hogy bízzak benned? Hiszen nem is ismerlek! – és leroskadt a bőröndjére, arcát a kezébe temette, félő volt, hogy itt az egerek itatása fog következni. Ezt pedig nem engedhettem. – Indulááás! – adtam ki a parancsot. Odaléptem, a karjánál fogva felhúztam az asszonyt. Gyors léptekkel haladtunk a chek-in pult felé, én karon fogva vonszoltam magammal Tóth Lászlóné született Pusztai Margitot, aki már nem is ellenkezett, jöjjön, aminek jönnie kell. Odaérve a hivatalnok elé löktem a negyvennyolc repülőjegyet, majd a negyvennyolc útlevelet és intettem a csomaghordóknak, hogy lehet felpakolni a nyolcvan táskát a futószalagra. A tisztviselő nagyot sóhajtott, megviselt arckifejezéssel máris nyomtatni kezdte a beszállókártyákat és dehogy nézegette ő az útleveleket, dehogy hasonlítgatta a neveket a repülőjegyekkel, persze hogy nem. Mit képzelünk mi? Megvan a negyvennyolc repülőjegy, megvan a negyvennyolc útlevél, itt torlódik a negyvennyolc bárányka és számtalan óriás bőrönd. Csak menjen a negyvennyolc bárányka minél hamarabb tovább innen, utazzon és hagyja őt békén, viszlát.

Tehát minden különösebb probléma nélkül folytattuk utunkat és csodálatos napokat töltöttünk együtt ezen az utazáson. Tóth Lászlóné született Pusztai Margit a mai napig, ahányszor találkozunk, elárulhatom, hogy sokszor, mert ez az affér megpecsételte a barátságunkat és egymásba vetett bizalmunkat, mindig emlegeti, hogy „aszongya”: - Bízzál bennem! ……Hogy bízzak benned, hiszen nem is ismerlek? ……… És bízvást mondhatom, sokszor egy idegenben jobb megbízni, mint abban, akit időtlen-idők óta ismerünk.