Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

33. rész - A pincér

Aktuality
33. rész - A pincér

33. rész - A pincér

2016-05-12

 

Egy csodálatos egyiptomi körutazás után a napfényes Sínai-félszigeten, a sós párákat lehelő, azúrkéken csillogó Vörös-tenger partján töltöttünk utasaimmal pár felejthetetlen napot, bőrünk alatt tartalékoltuk a melengető napsugarakat, mielőtt hazautaztunk volna a zord februári télbe.  Már megmásztuk a kopár és meredek sziklákkal az égbe törő, féltve őrzött kristályait az utazóknak ajándékozó Mózes-hegyet – zseblámpákkal, mint megannyi apró csillaggal világítva az éjszakában és nyakunkba lihegő hosszúlábú dromedárokkal  a sarkunkban - hogy csúcsáról gyönyörködhessünk a hajnali világba érkező ifjú napban. A Szent-Katalin kolostor misztikus levegőjétől borzongva jártuk be a bűvös helyszíneket, hogy láthassuk Szűz Mária templomát, az égő csipkebokrot és a múzeumot, ahol IV. századi ikonokat csodáltunk. Szóval annyi mesébe illő gyönyörűségen voltunk már túl, hogy kissé pilledten nyúltunk el elegáns szállodánk homokos tengerpartján, a fekvőszékekben. A pazar étkezések is bágyadttá tettek bennünket és csoportom a fürdésen és napozáson kívül egyelőre nem is vágyott másra.

Csak pihentünk és elragadtatottan bámultuk a tengert, aztán valaki azt mondta, mindjárt leragad a szeme és kávét kért. Néztünk jobbra-balra, meg is pillantottuk a pincért, aki elegáns fekete zakóban és nadrágban, fehér ingben álldogált a strandra épített bárpult mellett. Egyik utasom Feri, intett is neki, úgy látszott éppen felénk tekint. Először egyik kezével intett, hanyagul fekve, majd mindkét kezével, szintén fekve, aztán felállva egy kézzel, állva két kézzel, felugrálva két kézzel, halkan, végül egészen hangosan kiáltva és erős ugrándozás közben csápolva. De a pincér, a szép barna arcú szobor nem mozdult. Továbbra is moccanatlanul állt, feje felénk fordítva, két karja lazán leengedve, arcizma sem rándult. Utasaim közül többen is segítettek Ferinek a különös tornamutatványban, hogy felkeltsék a szoborszerű felszolgáló fiatalember figyelmét, de hiába. Végül is többen elindultunk a bárpulthoz, már csak azért is, hogy megnézzük a fickót, hogy nyitott szemmel alszik-e, vagy mi a csuda. Amikor már csak két lépésre voltunk tőle, hirtelen megelevenedett, udvarias mosollyal köszöntött bennünket, megkérdezte, hogy vagyunk, hogy telik az üdülés, hogy tetszik a hely, mennyire vagyunk elégedettek és parancsolunk-e valamit. Több kávét és üdítőket is kértünk. Furcsa volt, hogy miközben beszéltünk vele, ő valahová oldalra nézett, mintha nem figyelne ránk, majd előzékenyen meghajolt, menjünk csak vissza a helyünkre és azonnal hozza.

Visszamentünk és hosszan várakoztunk, már azt gondoltuk elfelejtett bennünket, amikor megjelent, kezében terjedelmes tálcával…. aztán elkanyarodott és ellavírozott egész távolra, majd visszafordult és még egyszer végigsétált az egész plázson. Végre hozzánk érkezett arcán a soha el nem tűnő kedves mosollyal. Kiosztotta az italokat, meghajolt és elment. Feri gyorsan a csészéért nyúlt és belekortyolt, aztán arcán kétkedő kifejezéssel rám meredt. Erre én is beleittam, gondolván, tán túl cukros, esetleg hideg. De, amit tapasztaltam, arra egyáltalán nem számítottam. Ugyanis a kávéscsészében nem volt semmi, azaz az alján egy kávéskanálnyi „kis piszok” látszott, ha jól megnézte az ember. Egyszerre álltunk fel Ferivel és csészével a kezünkben elindultunk a bárpult felé, a többiek szintén csatlakoztak hozzánk, mert mindenki hasonlót tapasztalt. Pincérünk a megszokott módon, a pult mellett állt, mint egy emlékoszlop, leeresztett karral, jól fésülten és elegánsan. Arca szintén nem mozdult, csak amikor már majdnem belé ütköztünk, akkor mosolyra húzódott az ajka és udvariasan kérdezte, ízlett-e a kávé. Utasaim döbbenten álltak, kezükben a kongó csészékkel. Egymásra néztek és vállat vontak, nahát… rövid derült csend után azután elmagyaráztuk neki, miért sereglettünk oda. Szegény fiú, szinte elsápadt az a sötétbarna arc, szájáról letörlődött a mosoly és egy keserves bocsánatkérő kifejezést öltött. Nagyon szégyellte magát, ahogy gyámoltalanul elmondta, ő nagyon örül, hogy itt dolgozhat, ezen a munkahelyen, de sajnos nem lát jól és nem hall jól, azonban van itt valaki, aki a kávét szokta főzni, ámde az illető most elment és neki egyedül kellett elkészítenie. Mindannyian nagyon megsajnáltuk őt, biztosítottuk róla, hogy semmi baj nincs, nem haragszunk rá és ettől a perctől bevett szokás lett ott tartózkodásunk idejére, ha kávét akart valamelyikünk inni, hát indult szaporán, karon fogta a mi „vak-süket” pincérfiúnkat, bement vele a konyhába, ott aztán utastársunk rutinosan lefőzte a kávét, aztán gondosan kitöltötte a csészékbe és ügyesen szervírozta. Pincérünk  nagyon boldog volt, hogy nem tettünk panaszt ellene, sőt még segítettük is, jó barátként váltunk el egymástól, amikor elutaztunk.

Utószó: „Aki barátot talál, kincset talál…..még ha csak az alján van egy kicsi belőle.”