Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

34. rész - A kövek

Aktuality
34. rész - A kövek

34. rész - A kövek

2016-05-19

 

Ismét Egyiptomban járunk és ismét egy felejthetetlen körutazáson. Történetemhez előre bocsátom, hogy inkább szomorú, mint vicces és utasaim 99,9 %-a nagyon érdeklődő turista volt. Azért elvétve akadtak a következőhöz hasonló figurák is. Első napunkon a misztikus Piramisokhoz kirándultunk, mindenki nagyon várta már a találkozást és a sok mesés történetet. Buszunk leparkolt a nagy Piramis lábánál és a nyitott ajtónál szinte tolongva igyekeztek lefelé csoportom tagjai. Kivéve Antalt, ő csak mélán üldögélt a helyén, háttal a Piramisnak, valahová ellenkező irányba bámuldozva. Szóltam neki, hátha elgondolkodott: - Antal! Megérkeztünk, itt vagyunk a Piramisoknál. Leszállunk.  Bosszús arccal nézett rám: - Én nem szállok le, itt maradok a buszon. –Miért?- kérdeztem. – Nem akarod látni a Piramist? – Már láttam, amikor a busszal jöttünk. Inkább beszélgetek itt a buszon – válaszolta. – Mindenki leszáll, nem marad itt senki beszélgetni, különlegesen szép és érdekes lesz, gyere velünk, jól fogod magad érezni – próbáltam rábeszélni. Két hölgy, akik barátnők voltak,mögötte ültek, meg is jegyezték: - Mi is az üdülést várjuk már nagyon, de azért a többit is megnézzük.  - Nem baj, akkor sem szállok le – rántotta meg a vállát Antal és egy pillantásra sem méltatta a Piramist, amely a háta mögött várt ránk, aztán kivágta az adut – különben is …..köveket nem nézek…. – Jól van – adtam meg magam, miközben nem mondom, hogy szép dolgokat gondoltam  – akkor mi megyünk. A többiek fejcsóválva néztek rá, s hallottam a megjegyzéseket. Ő nem hallotta, vagy nem is érdekelte.

Varázslatos órákat töltöttünk a Piramisoknál, mindent elmeséltem, megnéztünk, lefényképeztünk. Antal eközben valóban nem szállt le és amikor visszaértünk, ugyanúgy háttal ült. A továbbiakban az Egyiptomi Nemzeti Régészeti Múzeumban gyönyörködtünk a fantasztikus szobrok és emlékek között. Oda ő is bejött, de az elején lemaradt és csak kifelé menet csatlakozott újra hozzánk. Nem szóltam, hiszen ha nem akarja látni a csodákat, nem erőszak, bár azon elgondolkodtam, miért utazott ide egyáltalán. Egyik szókimondó utastársunk azonban megkérdezte és a válasz is nagyon furcsa volt. Antal azt mondta, már minden barátja járt itt, hát ezért ő is eljött. Pont, ennyi. Kairó után szenzációs nílusi hajóútra indultunk, hogy a Királyok Völgyétől az Asszuáni Botanikus Kertig minden látnivalót megcsodáljunk. Antal barátunk többé nem maradt egyedül, biztosan unalmas volt neki a Piramisoknál, de sehol sem volt érdeklődő, nem figyelt semmi szépségre és sokszor tett furcsa megjegyzéseket, a hajón pedig nem tudom miért, de a mindig mosolygós és készséges pincérek kerülték, húzódoztak tőle. Soron következő hozzáfűznivalója, amely az egész csoportomat felháborította Edfuban hangzott el. Lelkes várakozással szálltunk le a hajóról és a parton kicsinosított konflisok várakoztak ránk, jól fésült lovacskák kapálták a földet és várták, hogy elrepítsenek bennünket Hórusz templomához. Antal is kegyeskedett leszállni velünk a hajóról, ám amikor meglátta a konflisokat, gúnyosan, emelt hangon megjegyezte: - Na…konflis…nem nagy szám….nekem is van otthon….hány is van….azt hiszem három.  Aztán körülhordozta tekintetét a „szolganépen”, akik szégyellhetik magukat, ha nekik még egy hitvány konflisuk sincs. A „szolganép” gyilkos tekintettel reagált, aztán továbbiakban már nem törődtek vele, csinál, amit akar, mond, amit akar, a többiek ettől függetlenül jól akarták érezni magukat és sikerült is.

Utunk utolsó pár napját a smaragdszín Vörös-tenger partján töltöttük. Amit az utazás elején a két hölgy annyira nagyon várt. Ők, a két középkorú, egyedülálló, kissé hervadt hölgy, érkezés után, rögtön ki is kérdezték milyen fakultatív programot lehet itt igénybe venni és lecsaptak a sivatagi túrára, más nem érdekelte őket. A kirándulás reggelén igen-igen kiöltözve, kisminkelve, már korán ott tipródtak a recepciónál és amikor megláttak engem, egymást taszigálva igyekeztek felém. Te jó ég! Mi bajuk lehet? Egyáltalán miért vannak így kifestve és ez a toalett, egyáltalán nem sivatagi túrázásra való. Elém toppanva kissé piros arccal kezdte egyikük: - Nemsokára indulunk, ugye? Már nagyon izgatottak vagyunk. Nagyon várjuk. Ez a sivatag óriási. Biztos sok a beduin is ott. Nem szoktak eltévedni  a turisták? – Dehogy – válaszoltam mosolyogva – hiszen együtt megyünk, tapasztalt vezetővel, senki sem fog eltévedni. A hölgyek arca még pirosabb lett, aztán másikuk folytatta: - Mi azt hallottuk, hogy el szoktak tévedni….illetve a beduinok elrabolják….szóval a csinos európai nőket szeretik a beduinok…..hát elrabolják….és….és hát, megerőszakolják….. Hirtelen nem tudtam visszagyűrni magamba a nevetést.  – Micsoda hülyeség! –törtem ki – itt senkit sem fognak elrabolni, sem megerőszakolni. Az idősebbik hölgy szemrehányóan barátnőjére nézett, majd hirtelen olyan méregbe jött, hogy belém fagyott a nevetés. – Látod?? Mondtam neked, hogy az egész nem igaz. A fene egye meg….most ennyit utaztunk….és ennyit fizettünk ….és az egészből nem lesz semmi…( és folytatódott a veszekedés…. ). Csak álltam ott és álltam, próbáltam fapofát vágni, aztán csendesen hátat fordítottam és elsétáltam.

Utószó: Hát ilyen is van…  nagy az Isten kertecskéje…..