Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

45. rész - Szilveszteri vigasságok II. felvonás

Aktuality
45. rész - Szilveszteri vigasságok II. felvonás

45. rész - Szilveszteri vigasságok II. felvonás

2016-08-04

Ahogyan az előző részben írtam, ígéretet tettem utasaimnak, hogy pótolni fogjuk a bulit, amely az áramszünet miatt félbeszakadt. Azt találtam ki, hogy Fes-ben fogom megszervezni, egy XIV. századi műemlékházban, ahol folklór estéket tartanak. Sikerült, s amikor beléptünk a mór építészet remekébe, mindenki elcsodálkozott  a fes-i kézművesek alkotásain, csodás mozaikok, színpompás  kerámia berakásos szökőkutak, csipkézett cédrusfa faragások kápráztattak el bennünket, miközben megmutattam a házat, majd a tetőről  a világörökség részének nyilvánított,  1200 éves medinát csodáltuk meg, éjszakai kivilágításban.  Várt ránk az asztalunk, ahol finom pezsgőt és bort szolgáltak fel, miközben a  fesi zenekar indonéziai zenével kedveskedett nekünk.  Kezdődött a vacsora és közben a műsor, melyben hastáncosnők, bűvész, berber tánccsoport és dobosok léptek fel. Az étkezés végeztével aztán a vendégeket is bevonták a műsorba és egy berber esküvőt adtak elő, természetesen mindenkinek át kellett öltöznie. Volt menyasszony, vőlegény és násznép, aztán következett a vőlegény körülmetélése egy óriás ollóval. No, aki a vőlegény játszotta, valóban megijedt. Végül közös tánccal zártuk az estét. 

Utasaim nagyon jól érezték magukat, így sikerült a kellemetlenségeket feledtetni velük. Másnap aztán indultunk tovább, körutazásunk következő állomására, hogy megnézzük a mesebeli római várost Volubilis-t, majd továbbutazzunk Meknes, a zöld mezőgazdasági város, a bor városa felé. Szóval jó hangulatban indultunk Fes-ből és talán fél órát haladtunk, amikor buszunk egy mély sóhajtással beadta a kulcsot, leegyszerűsítve úgy is mondhatnám, lerobbantunk. Puff neki! Kiszálltunk, mi is mély sóhajtások közepette és tárgyalásba bocsátkoztunk a sofőrrel, hogy most mitévők legyünk. A sofőr fejcsóválva nézegette a motort, majd a foga közt elmormogott varázsszavak (vagy káromkodások) közepette próbálta indulásra bírni a csökönyös állatot, de az nem hallgatott a szóra. Így aztán azt találta ki, hogy elmegy szerelőért, azt mondta nem fog sokáig tartani, húsz perc az egész, mi pedig beülünk addig egy kávézóba. Egyik hölgy utasom azonban nem akart leszállni, fáradtságra hivatkozott és a férje, akit történetem elején a zöld útlevelével ismertünk meg, vele maradt a buszon. A sofőrünk szépen rájuk zárta az ajtókat, elment jobbra, mi pedig balra, a házaspár a buszban. Nos, csekély két órahossza múlva sofőrünk megérkezett a szerelővel és kinyitotta buszt, ahol békésen üldögélt a két ember, majd a szerelő hosszan nézelődött és még hosszabban beszélt, aminek a lényege, hogy ezt a buszt márpedig most ő nem tudja megjavítani. Ezek után én telefonáltam hosszasan, de szabad nagy buszt nem találtam sehol. Végül két kisbuszt sikerült szerezni, amibe az utasaim befértek, a csomagjaik azonban nem. Semmi gond. A csomagok maradtak a lerobbant nagy buszban, a csoportom a két kis buszban és máris robogtunk vidáman következő úticélunk felé. Délután azonban nagy meglepetés ért bennünket, mire befejeztük a Meknes-i városnézést is és feltöltődtünk az összes csodás szépséggel, a buszunkat is sikerült megjavítani és boldogan intettünk pá-pá-t a két kis busznak, amikor visszaszálltunk a saját járművünkre.

Ebben a nagy jókedvben indultunk kifelé Meknes-ből, hogy a főváros Rabat felé induljunk tovább és behajtottunk az első körforgalomba, amikor újabb meglepetés következett. Ez a meglepetés hatalmas durranással és erős lökéssel érkezett, ugyanis egy személyautó ifjú hölgy vezetője, sajátos módon vagy nem vette észre a nagy buszt, ami a körforgalomban haladt, vagy ellopták a fékpedált a kocsijából, de oldalról simán, elegánsan belénk rohant. Sofőrünk megint a varázsszavak mormolásába kezdett, aztán lekászálódott és szemügyre vette busz oldalát. Szerencsére a durr nagyobb volt, mint a látszata, a busz elég jól nézett ki, ami nem volt elmondható a kishölgy kocsijáról. A leányzó azonban éktelen rikácsolásba kezdett, ami úgy kezdődött, hogy őneki az akárkije, az bizony valaki, egyszóval nagy ember itt. Egymásra néztünk a sofőrrel, bizony nem jól kezdődik az ügymenet. Nem is jól folytatódott, mert jött a rendőr és rögtön tudta, hogy ki az a bizonyos akárki, aki nagyon nagy ember és a kishölgy valakije, ezáltal nem is nekünk adott igazat, hiába a lány jött nekünk a körforgalmon kívülről. Szabadulni akartunk, nem is volt más vágyunk, csak menni már innen, ehhez pedig bólogatni kellett és zsebbe kellett nyúlni, igen mélyen. Miután mindenki le lett fizetve, sietve elhagytuk a helyszínt, azon imádkozva, hogy ne történjen már semmi ezen az utazáson, elég volt ennyi. Szerencsére a körutazás többi része már meglepetések nélkül folyt le. Azaz volt még valami….. Többször láttam, hogy utasaim azzal az illetővel fényképezik magukat, aki „a zöld útleveles” néven híresült el, s megkérdeztem, ki ez az ember és miért kell fényképet készíteni róla. A kérdezettek miután abbahagyták a nevetést, közölték velem, hogy xy az éppen aktuális … miniszter nálunk, otthon. Tényleg? Azonnal eszembe jutott az összes szerencsétlen esemény, ami rajtam kívül álló okok miatt történt, középpontjában a fakultatív programnak nem nevezhető két órás bezárás a lerobbant buszba, amin a miniszter úr és felesége részt vett. Kicsit aggódtam, de utasaim, a miniszterrel az élen megnyugtattak, hogy nagyon-nagyon jól érezték magukat az utazás során és az elszenvedett esetek csak megszínesítették ezt az amúgy is nagyon változatos körutazást.

Utószó: Minden jó, ha jó a vége.