Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

46. rész - Az ismeretlenek

Aktuality
46. rész - Az ismeretlenek

46. rész - Az ismeretlenek

2016-08-11

 

Következő történetem már itthon esett meg, amikor csoportommal egy találkozón vettem részt, egyikük lakásán. Nagyon jó este volt, szíves vendéglátás, mosolygó arcok, szinte végig éltük az egész utazást megint, mindenki hozta a fényképeit és az emlékeit. Későn indultunk hazafelé, az előszobában felvettük a sok-sok kabát és cipő közül a sajátunkat és egymást megölelve ígértük, hogy találkozni fogunk. De nem gondoltuk, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Szóval mindenki hazament és mi másnap bevásárolni indultunk. Az áruházban sétálgattunk, amikor egyszer csak véletlenül lenéztem a lábamra és elcsodálkoztam, ugyanis egy ismeretlen cipő volt rajtam. Még egyszer jól megnéztem, aztán szóltam a feleségemnek, hogy ugyan már kinek a cipője van rajtam. Kié, kié…hát a tiéd…válaszolta ő, de nekem továbbra is ismeretlen volt. Biztos?- kérdeztem – én nem ismerem… nekem nincs is ilyen cipőm….biztos a gyereké. Erre már a feleségem is megtekintette, aztán közölte, hogy a gyereknek nincs ilyen cipője. Nahát! Rövid gondolkodás után rájöttünk, hogy tegnap a vendégségből jöttem haza ebben a cipőben, amit ma is felvettem. Azonnal telefonáltam…és láss csodát, tényleg nem az én cipőm volt. Előző este a rengeteg cipő közül nem az enyémet sikerült felvennem, aztán a lábbeli valódi tulajdonosa, aki később ment haza, kénytelen volt – sűrűn emlegetve a felmenőimet - az én cipőmben elmenni. Annyit nevettünk, mikor találkoztunk, hogy visszacseréljük.

De itt nincs vége a történetnek, mert mentünk haza a vásárlásból és már az utcánk sarkán láttuk, hogy két nő áll a kapunk előtt és amikor megláttak bennünket, széles mosollyal integettek. Mi is visszaintegettünk, aztán szia-szia, puszi jobbról-balról és beinvitáltuk őket. A nappaliban leültek, teát készítettünk, beszélgettünk, a feleségem vacsorát főzött. Mielőtt kiment a konyhába, titkosan rám hunyorított, nem értettem miért, aztán én is gyorsan utána osontam és feltettem az égető kérdést, miszerint kik ezek a vendégek. Mire a feleségem értetlenül rám meredt és közölte, hogy azért hunyorított rám, jöjjek már ki utána a konyhába, mert sürgősen meg akarta kérdezni  tőlem, kik ezek a vendégek. Hosszan vihogtunk, aztán megbeszéltük, hogy ki kell deríteni kik az ismeretlenek. Majd úgy terelgetjük a beszélgetést. De hiába terelgettük így és úgy, nem tudtunk meg róluk semmit, bár már vagy másfél órája elég jól elbeszélgettünk. További egy órában megvacsoráztunk és szintén kellemesen társalogtunk, aztán puszi-puszi, szia-szia és elmentek. Nem láttuk őket soha többé és azóta sem tudjuk, hogy kik voltak….remélhetőleg ők tudták, hogy mi kik vagyunk.

Utószó: Felhívás! Ha magára ismer valaki, aki olvassa ezt a történetet, kérem  jelentkezzen és mondja el végre, hogy ki ő.