Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

49. rész - Gogyou

Aktuality
49. rész - Gogyou

49. rész - Gogyou

2016-09-01

 

Újra a budapesti repülőtéren vagyunk, újabb kedves csoportommal utazom Egyiptomba. Pakoljuk a bőröndöket a futószalagra, adogatjuk az útleveleket, aztán örömmel vonulunk befelé útlevél vizsgálatra. Én utolsónak állok a sorban, amikor előröl hangos szóváltás, majd a szokásos „úristenezés” után valaki szélvész gyorsasággal és halálsápadtan ront nekem, nyomában a vámtiszttel, aki fennen lobogtat valamit. A színehagyott illető pedig megragadja a karomat és az arcomba sóhajtja: - Segíts! Aztán hullnak a könnyek, teljes összeomlás és én nem tudok segíteni. Ez volt talán az egyetlen eset, amikor lehetetlen volt. A vámos kezében lobogtatott valami ugyanis utasom útlevele volt…. ami már évek óta lejárt….volt is rajta négy szép kerek lyukacska, mutatván, hogy emlékké lényegült át. Otthon a rohanásban, az egymás mellett tartott iratok között összecserélte (és itt jön Murphy törvénye, persze, hogy a rosszat hozta el). A chek-in pultnál hogy-hogy  nem vették észre? Nem vették…ebből az következik, hogy a csomagjai már a repülőgép hasában csücsülnek, ő pedig itt kinn itatja az egereket. A bizonyos egérkék egészen hosszan ittak, mert jól elnyújtott  procedúra következett, mire valaki elfáradt a repülőgépig, előkereste a bőröndöket, majd mondhatnám igen érdekes arckifejezéssel visszahozta, újabb fejcsóválós papírmunka  és kész is voltunk. Lejárt útlevéllel – nincs az az .. – szóval, bárhogy könyörög, nem utazhat el. Itt most fel lehet tenni a kérdést, hogy ennyi idő alatt miért nem telefonált haza és családtagjai taxival rohanva hozták volna utána az ominózus iratot. Csupán azért és itt megint felfedezhetjük Murphy barátunkat,  mert az ország másik végéből érkezett és mire Vásárosnaményból a budapesti reptérig hozták volna az útlevelét, addigra nemcsak a repülőgépünk érkezett volna úti céljához, mi már rég Luxorban hajókáztunk volna a Níluson. A családtagjai egyébiránt csak kitették őt a repülőtér előtt, puszi-puszi,  és hazaindultak, ez azt jelenti, hogy körülbelül Szolnokról kellett volna visszafordulniuk érte. Mint később megtudtam, ezt nem tették meg, olyan mérgesek lettek rá, mehetett vonattal. Én próbáltam minden úton-módon segíteni és annyit el tudtam érni, hogy az Egypt Air igazgatója átírta a jegyét a két nappal később induló gépre. Hurrá! A helyzet mégis meg van mentve, ugyan most hazavonatozhat, de két nap késéssel jöhet utánunk. M int utólag elmesélte, a repülőtérre visszafelé utat is vonattal tette meg másnap, mert a mérges családtagok nem jöttek el még egyszer autóval, ezért már előző este el kellett indulnia, hogy időben a repülőtérre érjen. Két nap múlva boldogan érkezett meg és mi nagy örömmel fogadtuk, aztán már csak a felhőtlen kikapcsolódásé volt a főszerep és csodás két hetet töltöttünk a meseszép Egyiptomban.

Ugyanezen az úton esett meg, hogy egyik utasom - aki első perctől kezdve kiérdemelte a „mérges pulyka” becenevet a többiektől – a vacsoránál megszomjazott. Én ott vagyok mindenütt és minden kérést teljesítek, de ő nem szólt nekem, hanem dölyfösen intett a pincérnek: - Hé! Gyere csak ide!                                                            

Már itt felfigyeltek a többiek, hogy micsoda viselkedés ez, kultúra ide vagy oda, szebben is lehetne szólni. A felszolgáló mosolyogva sietett hozzá és angolul kérdezte, mit óhajt az úr.                                 

– Hozzál vizet! – mondta magyarul P. úr, de a pincér továbbra is állt mosolyogva és értetlenül nézett.                                     

– Víz …v í z…. vvvííízzzz….. – tagolta P. úr, aztán elismételte egy fokkal hangosabban, végül kiáltva.                                                          

– Akva, Szentkirályi…. (itt le nem írható szavak is elhangzottak)…nem érti, hááát ez nem ééérti….. hááát ez hüüülyeeee…. – és itt P. úr színpadiasan kifordult az asztaltól, két tenyerét kitárta, vállát felhúzta és körbehordozta tekintetét, hogy kérem szépen, nézzék meg ezt a hülyét, nem érti, amit mondanak neki, hát milyen csökkent értelműek dolgoznak ebben a szállodában, süket is, meg bolond is, no, akkor most itt szomjan fogunk halni. Az szóra sem érdemes, hogy az illető pincérnek két diplomája van, a sajnálatos munkanélküliség miatt dolgozik itt, egyébként beszél angolul, franciául és arabul . - De minek? – legyintene rá P. úr, ha tudna róla – beszélhet tizennyolc nyelven is, minek, hiszen még  engem sem értett meg. Gyorsan odaléptem és megrendeltem a vizet P. úrnak, miközben a többiek megsemmisítő pillantásokat vetettek rá. Nem is vette észre. Tovább mérgelődött a hülye pincérek nemzetségét szidalmazva. Itt már nem lehetett mást tenni, csak nevetni rajta.

Utószó: Vajon mit jelent a történetem címe?