Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

58. rész - Inkognitó

Aktuality
58. rész - Inkognitó

58. rész - Inkognitó

2016-11-03

 

Varázslatos körutazáson voltam csoportommal Egyiptomban, emeletes luxushajónk a Níluson haladt, mely ebben az órában aranyosan csillogó égszínkék volt, hallgattuk a víz csobogását, ahogy úsztunk Edfu felé, és mindannyian nagyon vártuk már, hogy megláthassuk Hórusz templomát. Az Esna-i zsilipnél azonban nem jó hír várt ránk. Hosszú sorban álltak a hajók, mindenki át akart jutni a zsilipen, még szerencse, hogy óriás hajókról volt szó, így senki sem tudott a másik elé tolakodni, de óránként két hajót emeltek át, tehát hosszú veszteglés elé néztünk.

Nem akartunk időt veszteni, ezért buszt kértem és a hajóról kiszállva így akartunk Edfuba jutni, aztán, ha a hajó utolér minket, majd visszaszállni rá. Buszunk el is jutott az első rendőri ellenőrző pontig, ahol nem használt a szép szó, sem a csúnya, egyszerűen nem engedtek bennünket tovább. Vissza kellett fordulnunk. Nagy gondban voltam, hogy mitévő legyek, de fejembe ötlött egy gondolat és ennek megvalósításába kezdtem. A turista busszal csak pár percig haladtunk visszafelé, amíg a rendőrök látóköréből kikerültünk, aztán megállítottam, leszálltunk mindnyájan és szóltam a sofőrnek, hogy fél óra múlva, így üresen, menjen az Edfu templomhoz és ott várjon ránk, aztán vásárolgatunk, piacozunk, amíg hajónk ideér.  Kissé csodálkozva nézett utánunk, amikor gyalogosan elindultam csoportommal az út szélén. Nem tudom mit gondolhatott magában, bizonyára azon törte a fejét, hogyan és miként fogunk Edfuba jutni, de abban biztos vagyok, hogy nem fogadott volna rá, hogy odajutunk.  Még akkor is ott bámuldozott, amikor leintettem egy helyi buszt, tömve egyiptomi utasokkal. Csoportommal felszálltunk, aztán a csodálkozó embereknek sietve elmondtam, mi a helyzet velünk és kértem, segítsenek. Gyorsan kerültek elő a kendők, sálak, „gelebiják” (hálóing-szerű népi viselet), mindenféle ruhadarabok és szolgálatkész szövetségeseink már öltöztették is a magyar utasokat, majd maguk közé ültették és a kisbabáikat is ölükbe tették, akik szintén segítőtársaink lettek, nem sírtak, nem nyafogtak, pont úgy tettek, mintha szüleik karjaiban lennének. A hátizsákok, fényképezőgépek és mindenféle „turista-holmi” az ülések alá lett tuszkolva, pár újság a „túl fehérbőrű” férfiaknak, s a végső adut is kivágták…. nagy hangon énekelni és tapsolni kezdtek, amihez, mármint a tapsoláshoz utasaim is csatlakoztak. Így érkeztünk meg a rendőri ellenőrző ponthoz, ahol én a hátsó ülésen szendergő utas szerepét játszottam. A rendőrök benéztek és népes, jókedvű egyiptomi társaságot találtak, kendős nőket kisgyermekekkel, gelebijás férfiakat hatalmas újságokba temetkezve. Sokat nem foglalkoztak velünk, hiszen helyi busz, helyi emberekkel, mehet tovább. Így jutottunk be, fondorlatos módon, Edfuba. Cinkosainktól búcsút vettünk, sok köszönetet mondva a segítségért, aztán mindenki turistává vedlett vissza és végre megnézhettük a csodálatos Hórusz templomot.