Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

Aktuality
4. rész - Juliska néni, Mariska néni (második felvonás)

4. rész - Juliska néni, Mariska néni (második felvonás)

2015-10-22

Mariska néni, Juliska néni (2. felvonás)

Fantasztikus két hetet töltöttünk Egyiptomban. A feledhetetlen Kairó, a varázslatos Nílusi hajóút, a tüneményes Alexandria…végig jártunk és megnéztünk minden gyönyörűséget, felfedeztük a bűvös csodákat. Mariska néni és Juliska néni, a többiekkel egyetemben csak ámult-bámult, szemük-szájuk tátva maradt a káprázatoktól…és nem volt semmi bonyodalom. Ők is úgy viselkedtek, mint a többiek. El sem akartam hinni, hogy mindjárt véget ér az utazás és nem történt semmi baj. Elkövetkezett hát az utolsó nap, alexandriai programunk volt, este fáradtan érkeztünk vissza Kairóba, a szállodába vacsorázni. Finomat főztek nekünk és gondoltam, már csak össze kell csomagolni, aztán reggel irány a repülőtér és mindenki boldogan utazik haza.

Vacsora közben Mariska néni szomorú képpel nézett rám és időnként sóhajtott is egyet-egyet. – Valami bosszúság érte? Mi a baj? – kérdeztem tőle. – Ajaj! – nyögött fel. – Nagyon fontos lett volna még valamit vennem, nagyon-nagyon fontos. El sem tudtam képzelni, mi lehet ilyen életbe vágó, amit elfelejtett vásárolni és most búskomorságba süllyed. –Mit szeretne venni Mariska néni? – kérdeztem. – Hátha tudok segíteni. – Jaj, aranyoskám – derült fel az arca – megmondom én…na, mit is, mit is akartam még venni? Innye, mindjárt az eszembe fog jutni. Feszülten várakoztam, ugyan mi lehet az az elengedhetetlen valami, amit muszáj még ma este megvásárolnunk. Talán valami édesség, kis egyiptomi csokoládés datolya, vagy homokban pörkölt mogyoró, esetleg hibiszkusz tea, bőrtáska, kendő, kis piramis….minden megfordult a fejemben, csak az nem, amit a következő másodpercben hallottam tőle. – Hastáncosnő ruhát szeretnék venni.  Csend lett, a többiek megálltak az evésben és némán bámultak rá, majd gyorsan a tányérjukba hajoltak. Senki sem mert nevetni. Egy szó, mint száz, taxit rendeltem, Mariska néni és Juliska néni befészkelődtek a hátsó ülésre, fél óra múltán már a hastáncosnő ruhák között szemlélődtek. Majdnem éjfél volt, amikor nagyon derűsen visszaérkeztünk a szállodába, Mariska néni  mesébe illő hastáncosnő ruha elégedett tulajdonosaként. Jó éjt kívántam nekik , lelkükre kötöttem, hogy gyorsan pakoljanak össze, mert reggel korán indulunk a reptérre és azonnal aludjanak, hiszen rögtön éjfélt üt az óra.

Felmentünk a szobáinkba. Én gyorsan lezuhanyoztam, azzal  máris ágyba bújtam, lecsuktam a szemem…..és mi ez…csak nem kopogtak? Nem. Nem kopognak. Ne… De… mégis jól hallottam.  Felkeltem és ajtót nyitottam. Mariska néni és Juliska néni toporgott az ajtómban. Már nyomultak is befelé és egymás szavába vágva zúdították rám a szót. – Nincs meg. – Mindenütt kerestük. –Már mindent átnéztünk. –Csak nem találjuk.  Felemeltem a kezem. Nem mintha éjfél után már a hallásommal is lenne egy kis bökkenő, csupán érteni szerettem volna mi történt. –Állj! Ne tessenek egyszerre beszélni. Juliska néni! Mi történt? Juliska néni arca kétségbeesett volt, szája legörbült,  a hangja sírós. – Nincs meg. Elveszett. Már mindenütt kerestük, de nincs meg. – Mi nincs meg? – kérdeztem. – Hát az útlevelem!!!  Puff, hogy-hogy meg sem lepődöm? Itt van, ezt a balszerencsét vártam két héten keresztül és megérkezett az utolsó éjszakán. Csekély 8 órahossza múlva indulnunk kellene a repülőtérre és haza kellene utazniuk….útlevél nélkül kicsiny nehézség adódhat. Nagyon szigorúan szóltam rájuk. – Mindenütt megnézték? Kirázták az utolsó nylonzacskót is, kikutatták az összes szennyes ruha zsebét, a cipők belsejét, a táskák rejtett zsebeit, megszemlélték az ágyak alját, a szekrények legfelső polcát? – Igen, igen, sehol sincs. – válaszolták mindketten. – Na, akkor én most átmegyek a szobájukba és megnézek mindent. – mondtam. – Minek? Minden centimétert átvizsgáltunk és nincs mese, elvesztettem. – nézett rám Juliska néni. – De azt is tudom ám, hogy hol veszítettem el. Nagy érdeklődéssel vártam, ugyan hol is vesztette el az ominózus iratot… és megmondta. – Alexandriában hagytam, az Erődban, amikor leültem és a szatyromat letettem magam mellé a földre. Csakis ott eshetett ki…..de lehet, hogy a buszon, igen…..vagy az Erődben, vagy a buszon. Most mi lesz? Ez igen csak jó kérdés volt.

Próbáltam nyugtatni őket, visszaterelni a szobájukba, hogy végig gondoljam a dolgot és intézkedjek. Aránylag gyorsan sikerült egyedül maradnom és elővettem a telefonomat. Először a partner cégünk ügyintézőjét ébresztettem fel, aki készségesen megadta a  buszvezető telefonszámát, aki aznap Alexandriában volt velünk. Következő áldozatom a sofőr volt, de nem jártam szerencsével, mert  a buszt már elvitték, egy japán cég utasait szállították vele. Azonban a másik sofőr számát nem tudta emberem, így a partner cég igazgatóját vertem fel álmából. Ő megadta a másik sofőr telefonszámát, a másik buszvezetőt nem kellett felébresztenem, nagyon is fenn volt, éppen a Vörös-tengerhez vitte a japán csoportot. Megígérte, hogy az első pihenőhelyen átkutatja a buszt és visszatelefonál. Míg vártam a hívását, végig gondoltam a dolgokat. Az Alexandriai Erődbe hivatalosan csak reggel lehet bejutni, az út oda 3 órahossza. Vissza ugyanennyi. Reggel 8 órakor nyitnak. Pontosan, amikor a repülőtérre kellene indulni…mármint Kairóban.  A Magyar Nagykövetségre 9 órakor lehet menni, de biztos, hogy azonnal nem tudnak papírokat adni, tehát aznap nem utazhat a „delikvens”. Amíg én az Erődben, Nagykövetségen és egyéb helyeken lennék, ki lenne a többi utasommal, hiszen nemcsak Mariska néni és Juliska néniből áll a csoportom. Hacsak nem most azonnal egy helikopterrel el tudnék repülni Alexandriába, kötélhágcsón leereszkednék az Erdőben arra a szent helyre, ahol Juliska néni letette a szatyrát és… csörgött a mobilom. A második számú buszvezető értesített arról, hogy nem találta meg a keresett útlevelet a buszon. Megint felébresztettem a partner cég igazgatóját és hosszan tárgyaltunk a lehetőségekről.  Odakinn egy kakas irtóztatóan hívta a hajnalt. Az órámra néztem, tényleg eljött, hajnali fél  öt volt. Fáradt voltam, de tervem kész volt. És akkor….megint kopogtak az ajtómon. Kinyitottam. Juliska néni állt ott, terjedelmes alakja betöltötte a hajnalt és az ajtókeretet, az arcán mámoros mosoly, kezét diadalmasan magasra emelte és rámkiáltott: -Megvan! Megtaláltam! A kezében pedig szégyenlősen elpirulva bújt meg  az  elveszett útlevél. Azt hiszem, ha valaki gyufát gyújtott volna mellettem, felrobbant volna a hotel. Csak annyit mondtam, hogy akkor hát aludjunk, jó éjt!

Utószó: Amikor a két idős hölgy hazaérkezett, három órahosszát ültek a repülőtéren, mert a Juliska néni férje Ferihegy I. terminálon várta őket, ők pedig a II. terminálra érkeztek, ahonnan indultak is. Mindegyikük mobilja kikapcsolva pihent a táskában, nehogy zavarják őket.