Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

69. rész - A nevem

Aktuality
69. rész - A nevem

69. rész - A nevem

2017-01-19

 

Egyiptomba utaztunk, s érkezés után a csoportból az egyik úr odajött hozzám:                                                                    

-  Bocsánat, de nem értettem jól a nevét, leírnám.                                                                                                             

– Adok egy névjegykártyát – nyúltam készségesen a zsebembe, de megállított.                                                                      

 – Nem, nem. Van egy jegyzetfüzetem, mindent abba írok bele – már vette is elő és várakozón nézett.                               

– Lebetűzöm – mondtam mosolyogva – tessék írni!                                                                                                                                                  

- Aladár, Béla, Dénes, Elemér, László, Károly, Aladár, Róbert…… - az illető hosszan írt. Mi a csudát ír ennyit? – gondoltam és belepillantottam a füzetkébe. Egy pillanatra elállt a szavam. A férfi gyöngybetűkkel írta véges végig, amit hallott: Aladár, Béla, Dénes………….

Itthon történt, hogy csörgött a vezetékes telefonunk. A feleségem vette fel, egy hölgy volt az:                                                                                   

- Jó napot kívánok. Abd El Karim Adélt keresem.                                                                                                                                         

– Sajnos, nincs itthon, tessék később keresni. – válaszolta a feleségem. Az illető letette és később újra telefonált, de még akkor sem voltam otthon, megint a feleségem vette fel:                                                                                                                                           

- Jó napot kívánok. Abd El Karim Adélt keresem.                                                                                                                                                                                                

– Sajnos, nem tudom adni, nincs itthon, tessék később keresni.                                                                                                                

Egy idő múlva, megint ugyanaz az a hölgy hívott, már igen-igen türelmetlen hanghordozással:                                                                           

- Jó napot! Abd El Karim Adélt keresem.                                                                                                                                                          

A feleségem megint azt válaszolta, hogy sajnos, még mindig nem vagyok otthon. A hölgy mérges lett:                                            

- És véletlenül nem maga az a bizonyos Adél? – kérdezte nejemtől.                                                                                                                               

– Nem én vagyok – mondta a feleségem kedvesen – Adél a férjem.                                                                                                                                      

A telefonban döbbent néma csönd lett, aztán a hölgy úgy lecsapta, csaknem kongott. Soha nem tudtuk meg, hogy mit szeretett volna és miért keresett olyan sokszor, mert többé nem hívott fel. 

Egyiptomi utazásunkról hazafelé tartottunk és a kairói repülőtéren csoportom hölgy tagjai a mosdót is meglátogatták felszállás előtt. Egyiküknél már egy fillér sem volt, minden pénzét sikerült elköltenie. Ő volt az utolsó, aki kifelé igyekezett, az anyagcsere menedzser, azaz az egyiptomi vécés néni azonban útját állta, terjedelmesen és mosolyogva tartotta a markát és elfoglalta az egész ajtónyílást. Hölgy utasom először a két tenyerét mutatta kifelé fordítva, majd a zsebét, végül a tárcáját is, de a vécés néni nem értette a nemzetközi jeleket és strázsált mozdulatlanul a kifelé vezető úton. Már-már vesztett helyzet volt, amikor utasomnak egy mentő ötlet villant az agyába. Lázasan kutatott mindent rejtő retiküljében, aztán diadalmas arccal előhúzta parfümjét és a meglepett asszonyság nyakába fújt két-három illatos permet felhőcskét, mire a vécés néni leengedte a kezét, oldalra lépett, kendőjét lehúzta és izgatottan szaglászni kezdte. Hölgy utasom villantott egy gyors mosolyt, rebegett egy „sukrán”-t (köszönöm), aztán kilépett az ajtón és már sietett is hozzánk. A vécés néninek bizonyára tetszett az illat, mert kiállt a mosdó ajtaja elé, onnan integetett nekünk vidáman és feltartott hüvelykujjával mutatta, hogy finom ez a parfüm illat, amit a külföldi hölgy spriccelt rá.