Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

73. rész - Hol az uram?

Aktuality
73. rész - Hol az uram?

73. rész - Hol az uram?

2017-03-02

 

Egy csodálatos nílusi hajóúton történt az eset, amikor reggelinél egyik hölgy utason feldúltan rohant hozzám és sírva mondta el, hogy az éjszaka eltűnt a férje. A csoportom  kissé komikusan fogta fel a dolgot és elhangzottak különböző elmés megjegyzések is, miszerint: - Na, örüljön, hogy megszabadult tőle!... meg: - Ugye tud úszni a férje?... és: - Én hogy irigylem….valamint: - És a kabin vécéjében is megnézte, mert lehet, hogy ott ül? A hölgy tovább itatta azokat a bizonyos egereket és ügyet sem vetett a lelketlen megjegyzésekre, sem az ifjabbak alig-alig palástolt vihogásaira. Én pedig kérdezgetni kezdtem, hogy mikor látta utoljára, miben volt, mit beszéltek stb. stb. Kiderült, hogy este látta utoljára, amikor bementek a kabinba, hálóruhát vettek, jó éjszakát kívántak egymásnak és álomba szenderültek. Aztán reggel felébredt és a férfi nem volt sehol. Már végig rohanta a hajót, kereste itt is, ott is, de nem találta. Ellenőrizte még a mentőcsónakot is, hogy az megvan-e. – Lehet, hogy beleesett a Nílusba a krokodilok közé… - sírta és a csoportom tagjai is kezdték komolyabban venni a dolgot.  Körénk gyülekeztek és úgy hallgatták a különös történetet. – A Nílusban már nincs krokodil, csak a Nagy Gát mögött, nemrég láttuk. – szólt rá valaki – És különben is nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Lehet, hogy mindjárt bejön az ajtón. Ám, hiába bűvöltük az ajtót, nem jött. Kikérdeztük a takarítókat, pincéreket, portásokat, személyleírást adtunk, senki sem látta. A hajónk rendületlenül szelte a Nílus habjait, telt-múlt az idő és az illetőnek híre-hamva sem volt. Fél délelőtt járkáltunk a hajón és már mindannyian tudtuk, hogy hányas lába van, hogy néz ki a papucsa, milyen színű pizsamában volt, hogy nem horkol és egy ezüst örök élet kulcsot hord a nyakában, valamint éjszakára sosem vesz zoknit és gatyát, éjjel nem szokott inni és vécére járni, csak reggel, ha nem muszáj nem szokott korán kelni, van egy anyajegy a bal lábszárán és egy gyermekkori sebhely a bal vállán. Megtekintettük az útlevelét, az utazásra hozott piperecikkeit és ruháit, a csoport átkutatta a kabint, árulkodó nyomokat keresve… és nem találva. Aztán úgy döntöttem, nincs mese, akkor most értesítsük a rendőrséget. Ekkor érkezett sietve az egyik recepciós fiú és felhívott bennünket a fedélzetre. Mindannyian rohantunk utána, a feleség megint csak sírva és készülve a legrosszabb látványra, ami csak fogadhatja őt, egy vízi hulla képében. Aztán csak álltunk és elképedve bámultunk, amikor a portásunk egy szélvédett sarokba beszorított napozóágyról nagy lendülettel lerántotta a takarót - amelyről eddig azt hittük, hogy ott tárolják a takarókat, többször is elmentünk mellette, egy kupac rongynak látszott – alatta pedig ott feküdt, édesdeden szundikálva, macskaszerűen összegömbölyödve a mi elveszettnek hitt emberünk, aki hirtelen felébredve fel sem tudta fogni mi történt, hogy az egész csoport ott áll előtte a fejét csóválva és hümmögve, a felesége meg a mellére borul. Tüstént felült, valamit motyogva, hogy mi a bánat van, léket kaptunk, vagy jéghegynek ütköztünk és az arckifejezését látva, most már úgy kacagtunk, hogy a könnyünk folyt és fájt a hasunk, aztán ők is velünk nevettek és nem bírtuk abbahagyni.