Kedves Barátaim, ismerőseim, régi és leendő Utastársaim!
30 év alatt sok mindent átéltünk az utazások során, a legérdekesebb történeteket szeretném Veletek megosztani. Ba-t választottam a naplómba jelképként, a lélekmadarat. Mostantól minden pénteken jelentkezik majd Ba egy újabb történettel.

7. rész - Huba Úr (2. felvonás)

Aktuality
7. rész - Huba Úr (2. felvonás)

7. rész - Huba Úr (2. felvonás)

2015-11-12

 

Azon az augusztusi hétfőn pokoli hőség volt, kissé elcsigázottan, de meseszép élményekkel tértünk vissza a kirándulásról a nílusi luxushajóra. A mérnök csoport tagjai csak a látottakat tárgyalták és nagyon várták a délutáni kirándulást. A hajó 3 emeletes volt, pazar berendezéssel, tágas kabinokkal, fantasztikus szakácsokkal – ebből kifolyólag szenzációs ételekkel, a fedélzeten selymes vizű úszómedencével, az italokról nem is beszélve. Az utasaim siettek föl a hajóra, köztük én is, ám amikor beléptem, a recepciónál azonnal szembe tűnt egy nagyon furcsa ember. Egy méla tekintetű, középkorú férfi volt, kabátban, hatalmas kalapban, kesztyűben, lábánál óriás bőrönddel. Egykedvűen üldögélt. Az igazgató sietve jött elém:
– Adel! Jaj, de jó, hogy visszajöttél. Itt van egy ember, nem ismered? Egy órája hozta a luxori utazási iroda képviselője. Azóta itt ül és nem hajlandó beszélni senkivel. Hirtelen eszembe ötlött Huba Úr, akinek ma kellett érkeznie. Talán ő az? A kinézete alapján valószínű. Odaléptem a különös szerzet elé és megszólítottam:
- Huba Úr? - Adel? – nézett fel megkönnyebbült arccal. Kezet fogtunk és bemutatkoztunk. Azonnal intéztem, hogy megkapja a kabinját és elkísértem. Közben elmondtam neki, hogy délelőtt mi már megnéztük a Karnak és Luxor templomokat, délután a Hatsepsut templom és a Királyok Völgye van a programban, de ha visszajövünk, akkor én külön ővele elmegyek és megmutatom neki a délelőtt nem látott csodás helyeket. Hiszen ezért tette ezt a kalandos utat, hogy mindent lásson. – Nem kell! – válaszolt visszautasítóan. Meglepődtem, de próbáltam elsimítani a dolgot. – Jó, akkor ebéd után megyünk a többiekkel együtt és megnézzük a Hatsepsut templomot. – Az sem kell! - mondta tömören – nem akarok menni sehová. – Rendben, akkor 10 perc múlva találkozunk az étteremben – mosolyogtam rá és elsiettem az étterem felé. Ez volt első ebédünk a hajón, mindenkinek külön helye van ilyenkor, ellenőriznem kellett mindent, mielőtt az utasaim lejönnek a kabinokból. Miután mindent elintéztem, az étterem ajtajában állva fogadtam a csoportot. Huba Úr késve érkezett, a helyére vezettem. A kalapját és kabátját már levette, de kesztyűben ült az asztalhoz. Szégyelltem kérdezni, miért, gondoltam, valami betegség miatt öltözik így. A többiekkel foglalkoztam, megmutattam a temérdek ételt, salátát, gyümölcsöt, süteményt és mindent, ami az asztalokon fel volt halmozva, segítettem választani. Mire visszatértem, Huba Úr levette a kesztyűjét és egy műanyag palackot tartott a kezében. Arcán dicsőült kifejezés ült és főnemesi mozdulattal odaintett magához:
- Van pohara? – kérdezte. – Igen – válaszoltam és gondolatban már beleszagoltam a finom barack, vagy körtepálinka aromás illatába, amivel az utasaim szoktat meglepni engem. Hoztam a poharam. Huba Úr is az övét és öntött mindkettőbe. Koccintásra emelte poharát... egyenlőre semmilyen illatot nem éreztem, de felhajtottam az italt. Megállt bennem az ütő... de... hát ez víz... Döbbenten néztem rá, talán
elcserélte az üvegeket. Ő félig csukott szemmel élvezte az ízeket. Lassan elmosolyodtam, majd gondoltam, csak rákérdezek:
- Ez víz? - Igen! Víz! Csapvíz! Duna víz! ... 7 üveggel hoztam belőle! – büszkélkedett. Ha azt mondom, nem gondoltam semmit, akkor nem mondok igazat. Mosolyogva megköszöntem, jó étvágyat kívántam és odébb léptem, aztán hirtelen ötlettől vezérelve kíváncsian megkérdeztem:
- A kesztyű... levette a kesztyűjét...– Igen? – nézett rám érdeklődéssel.                                   
– De, eddig magán volt végig. Megkérdezhetem, hogy miért?
- Fáztam. – válaszolt magától értetődően.
A mosoly már ráfagyott az arcomra. Ezen történések után egy ideig csak a többiekkel foglalkoztam, majd az ebéd végeztével megint megközelítettem Huba Urat a kirándulás miatt.
– Nem akarok sehova se menni – utasított el megint – pihenni szeretnék.
– Rendben – válaszoltam én, aztán elvittem a többieket Hatsepsut királyné káprázatos templomába és a misztériumba, a Királyok Völgyébe. Amikor késő délután visszaérkeztünk, a recepciónál perlekedő spanyol turistanők fogadtak, nagy kézmozdulatokkal magyaráztak és sokszor a fejükhöz kapva mutogattak valamit, pergő spanyoljuk néhol visításba csapott át. Többször is elhangzott az „escandaloso” és az „imaginar tal cosa” kifejezés. Ahmed, a recepciós próbálta csitítani őket, majd amikor engem meglátott, otthagyva pultját, elém sietett és karon ragadott: Gyorsan, mielőtt nagy baj lesz.  Bár a baj már megvan. Az történt, hogy… inkább megmutatom… – törölte meg izzadt homlokát. A fedélzetre húzott magával, ahol szintén sok nyelvű vita visszhangzott, itt már higgadt angol hölgyek csóválták döbbenten fejüket - „shame”, „what is he doing” és többen álltak egy lepedőkből tákolt sátor mellett, amelynek nem volt teteje, csak oldalai, azok sem túl magasak.  Ahmed udvariasan letessékelte őket, majd engem a sátorhoz vezetett és felülről benéztünk a hevenyészett tákolmány belsejébe. (folytatás következik)